Múzeum a halgyárban. A viinistui Észt Művészeti Múzeum

Az észt abszurd nem áll meg a naiv művészeknél és az észt mindennapoknál, hanem átjárja a magas művészetet is.

Már önmagában az is abszurd, hogy Észtország legjobb – na jó, második legjobb – képtára egy órára a fővárostól, egy mélyen a Finn-öbölbe benyúló félszigeten van, egy kis halászfaluban, egy egykori halászati kolhoz hűtőházában. A Viinistui Művészeti Múzeumot Jaan Manitski, az ABBA pénzügyi menedzsere alapította, akit szülei egyéves korában menekítettek innen a közelgő Vörös Hadsereg elől Svédországba. De hazáját nem felejtette el: a legjobb modern észt művészektől összevásárolt közel 500 darabos gyűjteményét nem stockholmi vagy tallinni magánpalotájában, hanem szülőfalujában tette nyilvánossá 2002-ben.

A múzeum architektúrája is az észt abszurd logikáját követi: ahogy lehet, úgy kell. Az épületben nyíltan feltárulnak az eredeti vasbeton támasztó- és hordozóelemek, a vakolatlan téglafalak, s ezeken vágtak olyan magas, keskeny üvegablakokat, amelyek templomi hangulattal töltik meg a képtárat, különösen hogy rajtuk keresztül a tenger látványa váltakozik a köztük függő képekkel.

A hűtőház mellett a kertben két egykori víztornyot is felállítottak, amelyekben időszaki kiállításokat rendeznek.

„Érvényes ide a sajtóigazolványom?” kérdezem. Az igazolvány csak állami múzeumokban érvényes, de próbálkozni szabad. „Hát ha ír rólunk, akkor igen,” mondja a pénztárban ülő helyi halász néni. „Hát hogy tudjam, hogy írok-e, ha még nem is láttam?” „Na jól van, itt egy ingyen jegy, de aztán írjon.”

A kiállított képek nem kronológiát követnek, a látszatát is elkerülve, hogy az egész nemzeti művészetet akarnák reprezentálni, mint a (vetély)társ KUMU, a tallinni Művészeti Múzeum, noha a képek mind a legnevesebb észt festők elsőrangú munkái. („A látogatók azt mondják, ez jobb, mint a KUMU”, jegyzi meg elégedetten a halász néni.) Ehelyett témák szerint csoportosulnak, mint a reneszánsz Kunstkammerek, ami illik is egy magángyűjteményhez: tenger, idill és nehéz idők, mítoszok, aktok és személyek, a tribün (társadalomkritika) és fantázia-tájképek. Mégis, minthogy ezek a témák más-más korszakoknak voltak súlypontjai, végighaladva rajtuk egyfajta időrendiséget is kapunk.

A termek lazák: ami befért, befért, néhány kép az előszobába szorult. Más képeket az oszlopok lábához meg a falon függők alá támasztottak. Majd ezeknek is lesz hely, most itt lehet őket megnézni.

A Tenger klasszikus modernekkel kezdődik és felnyúlik a szocialista realizmus elejéig. Az első képeken jól látszik, hogy ahogy a modern magyar festészet a Nagybányára átplántált müncheni plein airből, úgy a modern észt és általában a balti festészet a szimbolista és szürrealista festészetből hajtott ki – erről majd még külön írok –, ami kedvez a az abszurdnak.

Peet Aren: Vörös vitorlák, 1923

August Jansen: Muhu[-szigeti] nők, 1920

Boris Ottenberg: Norvégia északi partjai, 1940-44

Karl Aleksander von Winkler: Nápolyi látkép, 1902-04

Julie-Wilhelmine Hagen-Schwarz: Käsmui tengerpart, 1880-as évek

Henn-Olavi Roode: Tenger, 1962

Aleksander Krims-Radava: Sziklás tengerpart csónakkikötővel, 1930-40-es évek

Heldur Viires: Halászkolhoz, 1959

Raimo Saare: Kikötő, 1961

Kristiina Kaasik: Part, 1979

Mindjárt a tenger, az itteni legalapvetőbb téma után egy művész különterme következik, akit a gyűjtő nyilvánvalóan nagyra tart. És megvan rá az oka: Eduard Wiiralt (1898-1954) a legvirtuózabb észt grafikus volt. Utazásaiban és témáiban is szerette az egzotikumot, leghíresebb metszete, a Fekvő tigris (1937) is ezt példázza. Párizsi észt mecénása, festőkollégája és intellektuális partnere, Martin Baeri is tigris-metszetet tart kezében ugyanebben az évben róla készített portréján. Ennek a tigrisnek a továbbgondolása hatvan év múlva Peter Allik neopop-neoszürrealista festő Melankólia (1997) c. képe is.

1944-ben, a Vörös Hadsereg elől menekülve hosszan időzött Svédországban, s bejárta Lappföldet, ahol másfajta egzotikum kerítette hatalmába, a sami nép hagyományos élete. Minthogy élményeit levelekben is megírta ugyancsak emigrációba kényszerült barátainak, tudjuk, hogy a metszeten ábrázolt lapp nő és lány Elli és Astrid voltak.

A Prédikátor (1932) jellegzetes kortünet-allegória. Az ilyen megszállott prédikátorok hoztak romlást Észtországra a 20. században hol keletről, hol nyugatról.

Az Idill és nehéz idők terem mintha egy szép észt népzenével indítana, s játszaná azt egyre hamisabban az észt falusi ünnepségtől a városi bárzenekaron, kolhozharmonikán és a nagyvárosi sznob koncerten át a falusi ünnepség kivándorló résztvevőiig, amely után már csak a szocialista idők magán-idilljei maradnak.

Lepaseree: Põhjatuuled

Elmar Kits: Falusi ünnepség, 1941

Richard Kaljo: Kvartett, 1965

Endel Kõks: Zenekar, 1941

Henn-Olavi Roode: Népszórakoztatók, 1959/60

Olga Terri: Koncert, 1961

Eerik Haamer: A száműzöttek, 1945

Valdur Ohakas: Ölelkezés, 1963

Aants Viidalepp: Biciklisták, 1989

A Mítosz a balti művészet egyik legfontosabb témáját, helyi és távoli közösségi és magánmítoszokat idéz fel, a Kalevipoegtől – a Kalevala észt megfelelőjétől – a népmesékig és átértelmezett görög mítoszokig.

Evald Okas: Kalevipoeg harca a pokol ördögei ellen

Jaak Soans: Jakob Hurt emlékműve, modell, 1993. Jakob Hurt evangélikus teológus és néprajzkutató (1839-1907) az észt nemzeti ébredés meghatározó alakja volt

Enn Põldroos: Európa a bikával, 1999

Priit Pajos: Egyszarvúszelídítő, 2001

Jüri Arrak: Templom, 1987

Jüri Arrak: Álom, 1995

Urmas Viik: Afrika kövei, 2000

Krista Simson: Agyar, 2000

Aants Viidalepp: Meseillusztrációk, 1955

Az Aktok és személyek Edgar Viies Ádám és Évájának rá jellemzően álomszerű 1965-ös klinkertégla szobrocskájával kezdődik, akik a hagyománnyal és a terem címével ellentétben pont hogy felöltözöttek.

Endel Kõks: Két nő, 1954

Nikolai Kormašov: Akt, év nélkül

Johannes Uiga: Akt, 1987

Valdur Ohakas: Nő hallal, 1961

A legsúlyosabb és legkortársabb képek az utolsó teremsorban vannak, amely Tribün és Fantázia-tájképek címmel a szocializmus kilátástalanságát és az elvágyódás helyszíneit idézi meg.

Eduard Kutsar: Önarckép, 1950-es évek

Olav Maran: Döntés előtt (Ott Arder portréja), 1977

Eerik Haamer: Sífutó, 1931-34

Miljard Kilk: Barátok (Let’s Go II), 2007

Aarne Miikmaa: Téli tájkép, 1930

Valerian Loik: A műterem ablakából, 1968

Nikolai Kull: Téli Tallinn, 1939

Herman Talvik: Lapp táj, 1966

Paul Liivak: Tanya sziklás tengerparton, 1930-as évek

Jaan Koort: Város, 1910-es évek

Mari Roosvalt: Ősz, 1978

Lemming Nagel: Incidens, 2000

Ilmar Malin: Hegyi torony, 1989

Miljard Kilk: Királyok, 2001

Konrad Mägi: Vilsandi motívum, 1913-14

A kiállítás teremsora egyfajta kápolnával zárul, „apszisán” a szokásos hosszú „templomi ablakkal”, kétoldalán Peeter Mudist Keresztlevételével (1999) és Jüri Arraktól A mi jelünk-kel (2003). Ez a romaneszk nyitott szemű, koronás Krisztus ha nem is az észt, de a rá ható középkori skandináv hagyományból jól ismert motívum. Az oldalfalakon további „szentképek”: Olav Maran Csendélet két szilvával és tojással-ja (1999), Ilav Malin Karneváli misé-je (1991), Peeter Mudist egy cím és év nélküli képe a rá jellemző szelíd, áttetsző formákkal, és két különösen abszurd kép Mall Nukkétől: Hogyan legyünk Szent Sebestyénné és Hogyan legyünk Szent Mihállyá (2001).

A gyűjtemény legfontosabb, a gyűjtő által a legtöbbre tartott festője azonban egyben a legabszurdabb is: Jüri Arrak, akinek néhány képét már eddig is láttuk. De neki külön terme is van a múzeumban, ahová 2022-ben bekövetkezett halála után egész műtermét áthozták. Róla külön kell írnom.